Harry Potter és az egyéjszakás kaland

(Alábbi írás, hogy apukám egyik kedvenc kifejezésével éljek, amolyan kritika-szerűség; szóval, hogyha nem akarsz megtudni semmit a cselekmény részleteiről, hanem előbb szeretnéd te magad elolvasni, akkor ezt a kritika-szerűséget ne olvasd el, mert én bizony nem figyeltem oda arra, hogy mi az, amit tudhatsz, és mi az, amit nem.)

A Harry Potter történetek szervesen részét képezik az életemnek; hogyha nem lett volna ez a történet, akkor én hetedikes koromban valószínűleg nem kezdek el őrült módon olvasni, nem szeretem meg az irodalmat, nem jelentkezek magyar szakra, majd tanárnak… És a világ számomra nem lenne ugyanilyen. Szóval mivel elég fontos nekem ez az egész, kicsit kötelességemnek éreztem, hogy amint lehet, tájékozott legyek az új történettel kapcsolatban.

Tegnap éjféltől lehetett kapni a könyvesboltokban a Harry Potter és az elátkozott gyermeket. Én már tegnap megvettem, öt körül elkezdtem olvasni a Népligetben, olvastam a buszon, olvastam otthon, a fürdőkádban, az ágyban…

És mivel már kifejtettem, miért is ilyen fontos nekem ez a történet, ezért nem fogok többet mentegetőzni – a mostani kivételével, természetesen –, hogy elfogult vagyok a Harry Potter történetekkel kapcsolatban.

Vannak hibái, igen. Kicsit túl sok a fordulat, túl van töltve érzelmekkel, túl önmagáért való az ok-okozati kapcsolat, a szereplők felléptetése, túlságosan kiszolgálja a fanservice-t... De azért én imádtam.

(-) Túl gyors.

Először túl kellett lépnem azon, hogy most nem egy ötszáz oldalas regényről van szó, hanem egy rövidke, két részes szövegkönyvről – méghozzá egy olyan szövegkönyvről, ami már egy kész színdarabnak a leirata.

Ebből a szempontból vizsgálva tök jó, hogy mohóságom következményeképpen egy este alatt daráltam le az egészet. Némiképp modellálja azt, hogy aki színdarabként fogadja be a történetet, az is hozzávetőlegesen ilyen tempóban kapja az arcába a csavarokat és a cselekményt. Ez megmagyarázza továbbá azt is, hogy miért nincsenek jobban kidolgozva az egyes részletek, miért éreztem túl soknak a fordulatokat, a cselekményt. Ez-nem-egy-regény, tudatosítottam újra; itt nincs elég idő arra, hogy kidolgozzanak minden mozzanatot, nem is lenne érdekes színpadon, és egyébként se legyek telhetetlen.

(-) Túl érzelmes.

Bár az is előfordulhat, hogy én vagyok érzelmileg sivár. Sok volt az érzelmi kitörés, hogy megmondja Albus Harrynek, nem szeret a fia lenni, Harry Albusnak, nem szeret az apja lenni, Draco Harrynek, hogy irigyelte tőle a barátait, Draco mindenkinek, hogy mennyire fáj neki a felesége elvesztése, Ron Hermionének, hogy mennyire szereti, Dumbledore Harrynek, hogy mennyire szerette, Albus Scorpiusnak és fordítva, hogy milyen jó barátja… Amúgy az érzelmi történések pszichológiája teljesen rendben van; mindenki elképzelhetően viselkedik, mindenki koherens a saját karakteréhez, és tetszik, hogy nem kendőzik el a problémákat (Ahogy egyébként felnőtt fejjel felfedeztem, a regényben bizony számtalan pszichés problémát elkendőznek; például Harry-nek miért nincs poszttraumás-stresszbetegsége? Jó, tudom. Ez egy fiataloknak szóló regénysorozat.)

De még akkor is, hogyha most két színdarabról és egy háromszáz oldalas szövegkönyvről van szó, túl sok érzelmi téma ez egy éjszakára.

(+) Motívumok és kapcsolódás az eredetihez.

Harry Potter felnőtt, három gyermek édesapja; és Harry Potter még mindig kijár Cedric sírjához, még mindig eszébe jut a Privet Drive 4-es számú ház, álmodik a lépcső alatti gardróbról, arról hogy rémálmai voltak a szülei haláláról és bepisilt. Harry Potter még mindig fél. És jó, hogy ezt látjuk.

Számtalan jelenet van, ami vagy az eredetiek remake-je Harry fiával, Albusszal (az út a Roxfort Expresszel, a házakba osztási ceremónia), vagy valamilyen módon a fiatal Harry jelenik meg bennük (Harry álmai, amelyek vagy változatlanul megjelennek, vagy valamilyen más aspektusát mutatják meg a canonnak).

Ami még inkább szíven tud ütni, az pedig az ellentétek. Harry imádta Roxfortot; Albus utálja. Harry népszerű diák volt, aki megmentette a varázsvilágot; Albus még a tanórákon sem tud rendesen teljesíteni. Draco-t körberajongták a kortársai származása miatt; Scorpiust kiközösítik származása miatt.

Szóval ezekből látszik, mennyire átgondolt szerkezetről is van szó, és ezek azok az elemek, amelyek miatt úgy érzem, ez a történet, a nyolcadik, milyen szépen megkoronázza az előző hetet.

(+) Scorpius: az okos az új menő!

Aki számomra az egész sztorit a hátán vitte, akin a legjobbakat szórakoztam, és aki a legjobb belehelyezkedős-karakter lett számomra, az Scorpius Malfoy. Egyszerűen imádtam a kölyköt!

Scorpius Draco fia, akire az egész varázsvilág ferde szemmel néz, mert azt a pletykát terjesztik róla, ő Voldemort fia. Scorpiusnak elég korán meghal az édesanyja, és egyedül marad törődő, talán túlságosan is aggódó apjával, akivel nem jön ki túl jól. Scoprius ezért visszahúzódó, óvatos fiú; nem keveredik önként veszélyekbe. Viszont emellett kedves és barátságos, nem kesereg túl sokat a saját sorsán, és még okos is.

Többször hallottam már, hogy az okos az új menő. (És, hogy minden mai popkult sztoriba kell időutazás – itt mindkettő tartja magát.) Scorpius számomra a varázsvilág mai embereszménye szerint megalkotott karakter – és imádom!

(Bónusz) Kedvenc rész.

Talán, mert mindig is problémáim voltak a beilleszkedéssel, és mert pedagógusként látom, mennyire helyénvaló ez a gondolat, mennyire kellene, hogy ne csak mondjuk, hanem tegyük is meg… Szóval a kedvenc megszólalásom Ginny-től:

„Ginny: Szóval utána (megj.: a Titkok Kamrája-beli kaland után), miután kijöttem a gyenélkedőről, a többiek szóba se álltak velem. Mindenki keresztülnézett rajtam – mindenki, kivéve azt a dicsőség övezte fiút, aki odajött hozzám a Griffendél klubhelyiségében, és kihívott egy parti robbantós snapszlira. Az emberek azt hiszik, mindent tudnak rólad, pedig épp a legszerethetőbb dolgokat nem ismerik, a csendes hőstetteidet. Igazából csak azt akarom mondani – és kérlek, emlékezz majd erre, ha ezen túlleszünk –, hogy az embereknek, és főleg a gyerekeknek, néha csak annyi kell, hogy valaki robbantós snapszlit játsszon velük.”

És még egyébként egy csomó dologról tudnék írni:

* hogy a megszólalásokból milyen szépen kirajzolódik, bizony nyomot hagyott az előző generáción az a számtalan kaland és megrázkódtatás, amit átéltek;

* hogy milyen szülő-gyermek szerepek jelennek meg, mennyire király, hogy az apa-fiú meg nem értettségről van szó egy ilyen populáris műben;

* hogy mennyire király ez a Mardekár-forradalom (#teamslytherin);

* hogy néhol úgy éreztem, ki kell szolgálnia a rendezőnek a fanservice-t, például azzal, hogy megjelenik Perselus Piton egy pár jelenet erejéig…

De most ezekről nem írok. A számtalan hiba ellenére, amit én is látok – bár jótékonyan szemet is hunyok felettük -, inkább lebegek ebben a rózsaszín rajongói ködben, és nyugtatom a kis lelkemet azzal, novemberben jön a Legendás állatok és megfigyelésük.