Egy könyvrongáló vallomása

„Aki könyvet lop, vagy aki kölcsönkönyveket magának megtart, íme, változzék annak kezében a könyv mérges kígyóvá. Üsse őt a guta, minden tagja bénuljon. Sikoltozva és hörögve kelljen kegyelemért esdekelnie, de a kínjai ne csillapuljanak, míg ő maga rothadni nem kezd végezetül. Könyveket rágó férgek csüggjenek belein, örökéletőek, akár a hullák tekergő élősködői. És ha elérkezik végső büntetése az ilyennek, a pokol tüze eméssze – mindörökre.”

A felirat a barcelonai San Pedro kolostor könyvtárában található, én pedig Cornelia Funke Tintaszív című regényében bukkantam rá még gimnazista koromban (amely regény egyik régi, meghatározó olvasmányom, és amely így, visszagondolva, elég jó kis könyv, és most, hogy alaposabban megnéztem, Tandori Dezső fordította, milyen érdekes…). Akkor nagyon érzékletesnek tartottam a leírás nyíltságát, és talán még fel is firkantottam magamnak valahová, nehogy el ne felejtsem.

Aztán a múlthéten olvasás közben jutott eszembe. Éppen egybegyakorlott mozdulatsort hajtottam végre – a könyvet lapjaival lefelé az ölembe fejtettem, a hüvelykujjamat megtámasztottam a gerincén, az ujjaimat a lapok alá csúsztattam, a kezemmel pedig erős, határozott mozdulattal hajtottam ki a lapokat. Mintha sikítottak volna, miközben én az ellenkező irányba hajtottam őket, történetesen úgy, ahogy azt rendeltetésük nem kívánja meg, és a hüvelykujjaim alatt éreztem, ahogy a ragasztott gerinc puhán, hangtalanul kettétörik. Akkor borzongtam bele: vajon rám is ez a pokol vár, amit a barcelonai kolostorban a könyvtár falára véstek fel?

Je suis Gaston.

Vallomással tartozom: borzalmasan bánok a könyveimmel. Gyarló emberi mivoltom egyik megnyilvánulása, ahogy ezeket a nyomdatermékeket nyúzom, hajtom és dobálom. Egyik táskából a másikba teszem át, és még véletlenül sem ügyelek arra, a sarkai nehogy meghajoljanak. Nem törődöm azzal, hogy ezeknek a sokak számára oly kedves papíralapú információhordozóknak nem tesz jót a víz, és gondolkodás nélkül magammal viszem őket strandra, esőbe és igen, még fürdőkádba is. Hogy miért is mondom el mindezt? Esendő emberi mivoltomban tettestársakat keresek.

Mert remélem, hogy nem csak én vagyok, aki

- behajtja a lapok sarkát célszerű könyvjelzőhasználat helyett,

- meghajtja a könyvek gerincét,

- aláhúz, megjelöl, belefirkál a könyvekbe,

- nem törődik a borító sértetlenségével.

Talán felment bűnöm alól, hogy tetteimet jól megfogalmazott ideológia mentén követtem el. A könyvek számomra nem többek tárgyaknál; olyan tárgyak, melyek nem attól válnak értékessé, hogy szépek, sértetlen a gerincük, nincsen bennük aláhúzás vagy szamárfül. A tárgy – esetünkben a könyv – nem a külcsíntől válik széppé, hanem a benne lévő tartalomtól. Ez a tartalom pedig a szöveg. Az olvasás gesztusa miatt értékes számomra a könyv.

Vallomásomat egy hasonlattal zárnám (bár minden hasonlat ferdít, hiszen nem adja vissza azt a könyörtelen valóságot, melyben a könyveimmel galád módon bánok), és remélem, a végítéletnél még mielőtt a könyvrongálók poklába kerülnék, figyelembe veszik részleges megbánásomat.

Az olvasás számomra olyan, mint az utazás. A szöveg az engem körülvevő hely, a könyv pedig a cipő (és természetesen én én vagyok). Utazás alatt pedig sosem szoktam azon panaszkodni, hogy sáros lesz a cipőm.