Lev Grossman regényére is azért figyeltem fel, mert több helyen is úgy reklámozták, mint a felnőttek Harry Pottere. Tök jó, akkor biztos tetszeni fog - gondoltam először. Aztán elkezdtem kommenteket olvasgatni (egyszer ez fog sírba vinni egy gyors lefolyású szívroham után), és azt tapasztaltam, az olvasók közül sokan egyszerűen nem értik ezt az összehasonlítást. Ennek semmi köze a Harry Potterhez – írják –, csak koppintás az egész, vontatott, szar és különben sem tetszik. Végül úgy döntöttem, nem hagyom, hogy a negatív kritikák elvegyék a kedvemet, megvettem a könyvet, és olvasni kezdtem.
Q: Miről szól a regény?
A: A varázslók főszereplője a manhattani Quentin Coldwater. Quentin kitűnő tanuló, mindenféle versenyekre jár, latin és matekversenyeket nyer. Iskolája legfényesebb koponyája. Quentin a "stréberek strébere".
Quentin emellett tizennyolc éves kamaszfiú, aki keresi a helyét a világban. Legjobb barátja azzal a lánnyal jár, akibe ő is szerelmes. A szülei mindent megadnak neki, bár mégis úgy érzi, mintha sosem figyelnének arra, amit mond. Quentin nem érti, miért nem boldog.
Quentin egyetemi felvételi interjúkra jár. Bármit választhatna szakmájaként, bármilyen területen sikeresen megállná a helyét, bármelyik egyetemre jelentkezhetne. De semminek sem látja értelmét.
Quentin a menekülést a Fillory-könyvekben találja meg. Mindent megadna azért, ha a következő sikátorban megnyílna előtte az út, és beléphetne Filloryba. Fillory fiktív világa leginkább az általunk ismert Narniára hasonlít: öt angol testvér fedezi fel a világot, különböző kalandokba keverednek beszélő állatokkal és mitologikus lényekkel, segítenek megállítani az Órák Úrnőjét, majd királyokká és királynőkké koronázzák őket. De kalandjaik végén mindig kipaterolják őket Filloryból vissza, a könyörtelen valóságba.
Quentin kívánsága valóra válik: a Yale és a Harvard helyett Varázskapu Egyetemre veszik fel. Kiderül, a mágia valóságos, létező dolog. És Quentin történetesen varázsló.
Q: Hogy miért szól ez a Harry Potter generációnak?
A: Ha százszor nem, akkor egyszer sem hallottam a Harry Potteren szocializálódott kortársaimtól, hogy késik a levelük, hogy Roxfortban sokkal izgalmasabb és érdekesebb lenne még a tanulás is, vagy hogy a sok mugli milyen idegesítő.
Azok, akik olvasták a Harry Potter köteteket (ami Quentin világában egyenlő a Fillory-kötetekkel) biztos, hogy eljátszottak már a gondolattal, milyen lenne a varázsvilágban élni. Mennyivel könnyebb lenne egy invito-val magamhoz hívni a távirányítót! Mennyivel egyszerűbb lenne, ha hoppanálhatnék, és nem kellene minden nap a buszon zötykölődnöm! Milyen király lenne baglyokkal üzengetni!
De most gondoljunk bele igazán: valóban könnyebb lenne? Mennyivel éreznénk jobban magunkat amott, mint emitt? Erről szól Quentin története: először Varázskapuban igazi varázsló válik belőle, megtanulja használni a mágiát – ami közel sem olyan szórakoztató dolog, mint elsőre hangzik, leginkább táblázatok és kivételek bemagolásából és kőkemény gyakorlásból áll. Quentinnek ez sem elég. Nem találja a helyét, ugyanazok a problémák gyötrik, amelyek otthon, Manhattanben is.
Mindig másra vágyik, mint ami éppen van, mindig valami hangsúlyosabbra, célirányosabbra. Keresi az igazi életét, és azt hiszi, a következő akadály leküzdése után végre megtalálja majd. Először a tény, Varázskapuba járhat, aztán az, hogy megtalálja ott a barátait, aztán a diploma, az önálló élet… Egyik cél sem tölti el elégedettséggel.
Végül megtörténik a csoda: eljut Filloryba is. És hiába válik valóra a legnagyobb álma, mégsem találja a boldogságot. Azok a problémák, amelyek Manhattanben megtalálták, vele maradnak Varázskapuban és Filloryban is.
Q: Mi a megoldás Quentin problémájára?
A: Quentin folyamatosan kérdéseket tesz fel magának. Miért nem vagyok boldog? Miért nem találom a helyem? Mi a célom az életben? Varázskapuban megismert barátja, Alice pedig mindig megadja neki a választ.
Q=question=Quentin
A=answer=Alice
Mikor már mindketten eljutnak Filloryba, és Quentinnek nem lehetne semmi más kifogása a boldogságra, Alice a következőket mondja neki:
"- (…) Bárcsak hajlandó lennél a kedvemért csak egy másodpercre ránézni az életedre, és látni, mennyire tökéletes így, ahogy van! Hagyj fel a következő titkos ajtó keresésével, ami szerinted az igazi életedhez vezet majd! Fejezd be végre a várakozást és vesztegelést! Mert ez az, máris itt van, és nincsen más. És jobban teszed, ha úgy döntesz, hogy kiélvezed, különben nyomorult és boldogtalan leszel, bárhová mész is és bármit is teszel, egész hátralévő életedben, mindörökre.
- Azt nem döntheted el csak úgy, hogy mostantól boldog leszel.
- Nem, azt tényleg nem. Azt viszont holtbiztos, hogy dönthetsz a boldogság mellett. Biztos, hogy ezt akarod? Tényleg te akarsz lenni az a seggfej, aki elment Filloryba, és ott is szerencsétlen és szomorú volt? Még Filloryban is? Mert itt és most az vagy."
Q: Mitől több ez a regény még ennél is?
A: Például attól, ahogy Filloryról ír. Quentin már a regény elején, még Manhattanben megállapítja, az első Fillory-kötet olvasásakor, amikor a legidősebb testvér először belép egy állóórán keresztül Filloryba, hogy a regény sokszor magáról az olvasásról szól.
"Csaknem olyan volt, mintha a Fillory-könyvek – de különösen az első kötet, A világ a falakban – magáról az olvasásról szólnának. Amikor a legidősebb Chatwin (…) átkerül Fillory csodás birodalmába (…), az épp olyan volt, mint amikor ő kinyitott egy könyvet. Egy olyat, ami tényleg el tudta varázsolni, amivel a könyvek hallgatólagosan mindig kecsegtetnek, ám valójában szinte sosem teljesítenek be, méghozzá, hogy kiragadják az olvasójukat, igazán kiragadják abból a valóságból, amiben él, és elröpítik egy másik helyre, egy jobb világba."
Amikor Quentin végre eljut Filloryba, vissza-visszatérnek olyan gondolatai, melyek az olvasás folyamatára utalnak. Saját kalandját is olvasásként éli meg. Reméli, hogy amikor minden rosszra fordul, az csak a cselekményvezetés miatt van, hogy megadja a kellő feszültséget a feloldás előtt. Várja, mikor kezdődik már saját kalandjában a következő fejezet, mikor érnek el végre a happy endhez.
Például a stílus és a humor miatt is érdemes elolvasni: mert ez a regény úgy mutat be egy csodálatos fantasy-világot, hogy a mi huszonéves, trágár, senkit sem tisztelő stílusunkat és gondolkodásunkat ölti magára. Quentin és barátai mindenben kifogásokat keresnek, cinikusak, semmiben sem hisznek. És ez egy elképesztően jó, csiklandozós humort ad a párbeszédeknek.
Mint amikor egy nagy, barna medvével beszélgetnek, aki – lévén medve – lassú gondolkodású és kicsit buta is. Kérdeznek tőle valamit, ő pedig csak töri-töri a fejét (gondol, gondol, gondol), és amíg a válaszra várnak, valamelyikük közbeszól.
"- Bakker, ki itt a beszélő medve? – csattant fel Quentin. – Te? Te vagy a kurva beszélő medve? Nem? Oké, akkor fog be!"
Én pedig hangosan felnevettem a buszon, olvasás közben.
Például érdemes még azért is elolvasni, mert Quentin és Alice példáján keresztül olyan párkapcsolati problémákról is szól, melyek nagyon is érintenek minket. Varázskapuban egy ötfős, meglehetősen sznob, különc zsenikből álló társaság tagjai mindketten. Aztán ahogy a többiek lediplomáznak, magukra maradnak. Csak ekkor tűnik fel nekik, mennyire elhidegültek az évfolyamtársaiktól.
"- Szerinted azok vagyunk? Mármint, sznobok? – kérdezte Quentin.
- Nem tudom. Nem feltétlenül. Nem, szerintem nem vagyunk. Nincs ellenük semmi kifogásunk.
- Pontosan! Sőt, némelyikük szerintem tök jó fej.
- Van köztük, akit igazán nagyra becsülünk.
- Hát épp ez az! (…) Szóval mire akarsz kilyukadni? El kellene járnunk közéjük barátkozni?"
Elkezdenek válogatni, vajon kivel kellene szóba állniuk, ki az, aki nem idegesíti őket, aki nem túl hülye és nem túl okos, aki nem kántál varázsigéket a vacsoránál irritáló recitativóban... Aztán persze abbamarad az egész.
Ez a regény - ahogy a jó regények általában - nem csak a cselekmény alakulásától lesz izgalmas. Nem csak az teszi különlegessé, hogy összeszorul a torkod, mert nem tudod, a következő oldalon meg fog-e halni a kedvenced vagy túléli. Ez a regény azoktól a mondatoktól, párbeszédektől lesz különleges, amelyek szíven ütnek. Számtalanszor tapasztaltam az olvasás alatt, hogy megakadok egy-egy megszólalásnál. Úristen! Mintha nekem írták volna!
És persze ez különösen igaz azokra, akik velem egy idősek (vagyis kábé a 25. évüket tapossák), keresik a helyüket a világban, keresik a tökéletes szakmát, leválnak a szüleikről, alakítják a baráti és szerelmi kapcsolataikat és próbálják kideríteni, mi a küldetésük a világban.
(És ami a legjobb az egészben: A varázslók egy trilógia első része, szóval egy darabig nem kell keresgélnem, hogy mit olvassak.)
